Vizilabda VB - 2025 - Két második helyezés a zsákban
Mi azt mondjuk, hogy óriási eredmény az, amit a két vizilabda válogatott elért Szingapúrban.
Siker vagy kudarc? — A magyar női és férfi vízilabda-válogatott szingapúri világbajnoki szereplése a szurkolók szemével
Kettős érzés, kettős mérce – ezt adta nekünk a 2025-ös szingapúri vízilabda-világbajnokság.
Amikor a magyar válogatott(ak) bármely labdajátékban világbajnoki döntőt játszanak, azt ünnepelnünk kell. Főleg, ha nem egy, hanem két csapatunk – a férfiak és a nők – is eljut idáig, szinte egy időben. Mégis, amikor a végén „csak” az ezüstérem kerül a nyakukba, a magyar szurkoló szívében ott a büszkeség mellett a csalódottság is. Vajon miért? Kudarc ez vagy történelmi siker? Mit érez a szurkoló? Erről szól ez a cikk.
A magyar vízilabda-hagyomány súlya
Magyarországon a vízilabda több mint sport: nemzeti büszkeség, örökség, amelynek fényes lapjait olimpiai és világbajnoki címek sora díszíti. A magyar pólócsapatok legendásak, nevük összeforrt a sikerekkel – már-már elvárás, hogy a magyar válogatott mindig a dobogó tetején álljon, legalábbis a pólóban.
Ezért is érezzük, hogy nálunk a világbajnoki ezüst „csak majdnem arany”.
Szingapúr – ahol egyszerre íródott férfi és női sporttörténelem
2025-ben először fordult elő, hogy mindkét válogatottunk világbajnoki döntőt játszhatott. A sporttörténelem ezzel máris megíródott: ilyen bravúrt kevesen mondhatnak el magukról. Sokan úgy érezték: idén „meg lehet az arany is” — végre mindkét fronton.
Mindkét csapat hősies, szívós játékkal menetelt a fináléig. Férfiak, nők: egyaránt maguk mögé utasították a sportág szűk elitjét. Előttük csak egy-egy világsztár csapat tudott megálljt parancsolni — és mindkét fináléban drámai csatában maradtunk alul.
Mit mond a szív, és mit mond a józan ész?
A magyar szurkoló kétféleképpen értékeli ezt az eredményt.
A szív azt mondja:
Mertünk álmodni, mertünk hinni az aranyban. A világ legjobbjai között voltunk – sőt, jobbak voltunk a világ nagy részénél. Az utolsó pillanatban, a meccsek végén mégis ott a csalódottság: megint lemaradtunk a trónról. Vajon elvárható lett volna legalább az egyik arany? Vajon „elengedték-e” fejben, amikor már nyerhetőnek látszott a mérkőzés?
A józan ész azt mondja:
Világbajnoki döntőt játszani a mai pólóvilágban – férfiaknál és nőknél is – elképesztő teljesítmény. Olyan országokat, sportnemzeteket előzünk meg, amelyek hasonló tradíciókat és infrastruktúrát mozgósítanak. A csapataink a maximumot hozták ki magukból, mindent beleadtak. Ha ezt a két ezüstöt bármely más labdajátékban (foci, kézi, kosárlabda) éri el egy magyar csapat, mindenki ujjongva ünnepelné.
Siker vagy kudarc? El vagyunk kényeztetve?
Igen, a magyar vízilabda-szurkoló valóban el van kényeztetve. Ami máshol csoda, nálunk néha csalódás. Talán ez is a sportágunk igazi ereje: annyira hozzászoktunk a győzelemhez, hogy az ezüst is néha „fáj”.
Pedig a két ezüstérem egyszerre óriási siker és sporttörténelmi pillanat. A magyar vízilabda évtizedek óta meghatározó, de ma már minden döntőért vért kell izzadni, a mezőny szoros, a világ felzárkózott.
Kihozták magukból a maximumot?
A válasz: Igen.
A döntőkig vezető úton a magyar csapatok számtalan kiélezett helyzetet oldottak meg, bravúrokat mutattak be, és a végsőkig esélyesek voltak az aranyra. Hősiesség, fegyelmezettség, akarat — ezek jellemezték mindkét együttest.
Záró gondolat: a szurkolói szív és a magyar pólós tradíció
A sportban mindig lesz, aki a végső győzelmet követeli, és mindig lesz, aki meglátja a csodát az ezüstben is. Szurkolóként tudjuk: világbajnoki döntőt játszani kiváltság, akárhogy is zárul.
Ezért most – bármilyen kettős érzéssel – büszkén tekinthetünk a magyar női és férfi vízilabda-válogatottra. Mert nem csak helytálltak, hanem újra megmutatták:
Magyarország a vízilabda egyik hazája — és talán még sokáig az is marad.
Kapcsolódó tartalmak
